kdanoblog

Történt egyszer, nem is olyan régen, egész pontosan múlt csütörtökön, hogy hazafelé indultam a 276E jelű busszal, méghozzá a(z első) Bártfai utcához (elvileg) 22:23-kor érkezővel. A 276E-ről tudni kell, hogy így esténként minden második busz a cinkotai garázsba megy, mivel ilyenkor jellemzően hazafelé hordja Rákoscsaba-Újtelep lakóit. Persze az nekem nem túl jó: ez a busz az Örsre ment.

Ideje egy kis termvégi visszatekintésnek. Hogy milyen tárgyakra jár(ogat)tam be, azt már megírtam, egész kevés volt: percolation on graphs, representation theory & invariant theory, knots & 4-manifolds illetve a vizsgázásra nem választható topological methods in combinatorics. Így megnézve nem is olyan kevés – bár kevesebb, mint múlt termben –, de csak kettőből kell majd vizsgáznom. Kicsit úgy érzem, hogy lazábbra vettem a Lent termöt, mint anno a Michaelmast, az example sheetek közül pl. csak kettővel foglalkoztam komolyabban.

A Schmitt Pál plágiumügyét kivizsgáló bizottság imént hozta nyilvánosságra a jelentését. Ezt ugyan eredetileg holnapra tervezte (és egyelőre csak a minisztériumnak küldte meg azt), de jobb belátásra tértek, miután a Magyar Nemzet informátorai alapján már reggel elsütötte a poént: Schmitt megtarthatja kisdoktoriját (legalábbis nem javasolták ennek ellenkezőjét). Nem kis meglepetést okozva ezzel a tudományos élethez valamilyen szinten is kötődő állampolgárnak. Az ugyanis már a hvg januári cikkéből egyértelműen kiderül, hogy Schmitt Pál plagizált, de ezt az illető sem cáfolta, mindössze a felelősséget hárította, vagy épp hazugsággal kisebbítette az állítás jelentősségét, mondván: a maradék a saját munka, és az tartalmazza a doktorit érő megállapításokat. Persze itt már az fura volt, hogy egy 220 oldalas tézis 40 oldalára járt volna a fokozat, de aztán erről a maradékról is kiderült, hogy a hetven százaléka mégiscsak valaki mástól származik.

Ehhez képest az, hogy a SOTE bizottsága szinte felmentette, szégyen az egyetemre nézve. Nem is vagyok benne biztos, hogy jogos-e tudományos intézménynek nevezni egy olyat, amely a tudományos fokozatokat érdemtelenül osztogatja, és hibáját sem képes elismerni. De nézzük csak meg jobban ezt a jelentést:

Hát véget ért a Lent term is, sőt haza is jöttem már néhány napja. Megint jó rég nem írtam, ennek valószínűleg a lustaságomon kívül az is az oka, hogy nagyon sok érdekes dolog nem történt. Tanulgattam, olvasgattam cikkeket az esszéhez (vagy ha úgy tetszik, szakdolgozathoz), squasholgattam. Közben mindenkihez mindenféle vendégek érkeztek (már egész jó kis túrát tudok tartani a Trinity mind a kb. négy látványosságát bemutatva), hozzám apu jött, én meg meglátogattam Ilcsit.

Lehetőleg még legalább fél évig. Az elmúlt hónapokban egyre jobban rakoncátlankodik a HP TX1000 típusú masinám. Már írtam nyáron, hogy június óta időnként fogja magát és meghal (nem hajlandó bekapcsolni, vagy ha mégis, akkor is csak fekete képernyővel), aminek valami olyasmi az oka, hogy a videokártya elválik az alaplaptól. Gyógyítási módja, hogy „megsüti” az ember, azaz törölökzőbe csavarva túlmelegíti. Nem kizárt, hogy a sütögetés volt az oka annak, hogy szeptemberre tönkre ment a wifi benne. Ami itt annyira nem zavar, mert praktikusan desktop pc-nek használom, és csak az az előnye, hogy könnyen haza lehet vinni, de otthon már idegesítőbb. Ennek a gyógymódja egy külső wifi-adapter. Viszont amit most talált ki, azzal még nem tudom, mit csinálok: a képernyő háttérvilágítása kezdett el vicceskedni. Megromlott, vagy kontakthibás, vagy neemtudom, de csak egyféle gyógymódot tudtam kitalálni rá: megsütöm. Ez első körben (tegnapelőtt) félsikernek bizonyult, mert rövid távon tudtam használni, de vacsora után újra nem működött. Ami arra utal, hogy valahogy be akar melegedni előtte. Nem tudom, megsütöttem még egyszer, azóta működik.

Ma ért véget a harmadik hét a Lent termből, a nyolc hetes kvázi-félévekhez viszont még mindig nem szoktam hozzá. Elég furcsa belegondolni, hogy mindjárt félidőnél járunk, miközben csak most kezdődött el az egész. Egyébként a 10-15 centi hó, ami vasárnapra virradóra esett, hétfőn félig el is olvadt, pedig a kreatív diákok hóemberek mellett egyéb érdekességeket is építettek: készült iglu, Tower Bridge, egy talán Big Ben, és egy csúszda is (bár csak 2,5 méter magas lett). Ja, és hógolyóval dobáltuk a hajókázókat. Szóval ha maradt volna a hétfői meleg, akkor rég elolvadt volna az egész, így viszont visszafagyott, további használatra teljesen alkalmatlanná vált. No, de nem erről akartam írni, hanem a matekról.

Egy hete még azon gondolkoztam, hogy vajon adjam-e polgárpukkasztó módon a „tavasz” címet a következő posztomnak. Ugyanis az itteni 4-5 fokok, a zöldellő fű leginkább arra emlékeztettek. A fák ugyan – a bodzát leszámítva – még nem rügyeztek, de a földből nem csak a hóvirág bújt ki. Aztán ez a cím mégis egyre kevésbé lett aktuális, hiszen a múlt héten már fagyott (úgyhogy az ablakot is becsuktam), tegnap este meg a hó is leesett. Nem is kevés, tíz centi lazán megvan. Ilyenkor egyébként Cambridge állítólag megbénul, mert nincsenek hókotrók, de így, vasárnap nem hiszem, hogy nagy felfordulást okoz.

Ez a cím persze szenzációhajhászat, nem az egyetemi félévről szól, nincs is olyan az egyetemen, hogy félév. Kicsit több, mint fél éve, a záróvizsga előtt néhány nappal kezdtem írni ezt a blogot, és ez a huszadik bejegyzés, még akkor is, ha lehet, hogy később huszonharmadiknak fog tűnni. Mostanság a karácsonyi szünetet töltöm Budapesten, és még két hétig itt is leszek.

Nem szeretem a Google-t. Azt hiszem, elég egyértelmű, hogy miért; körülbelül azért, amiért nem szimpi a kommunizmus és amiért ellenszenvvel figyelem ahogy Orbán autokráciát készít a köztársaságból: nem szeretem, amikor valami túl nagy hatalommal bír fölöttem, amikor túlságosan függök valamitől, ami potenciálisan visszaélhet az én függőségemmel, illetve amikor valami ilyen hatalom megszerzésére törekszik. (Nem szeretem a pontosvesszőt sem, de most egyszerűen nem találtam jobb megoldást.) Ennek megfelelően igyekszem elkerülni a Google termékeit, praktikusan ahol csak megtehetem. Nem használom a Docsot, a Calendart, ezen a blogon sincs AdSense, de ha a jövőben valahol valamiért reklámmal szeretnék pénzt keresni, ott sem azt fogom használni. Nem használom a Chrome-ot, és a gépemen sem lesz Google-os operációs rendszer: nem fogom az ő szervereiken tárolni a dolgaimat, ezzel teljesen kiszolgáltatottá válva. A Plusra sem fogok regisztrálni, hiába hívtak meg többen is. Rá is kattintottam az emailben arra, hogy nem akarok többet levelet kapni a közzösségi portáltól. Ehhez képest nemrégiben mégis kaptam egy emlékeztetőt arról, hogy mennyi ember belerakott engem az ő circle-jébe, nem akarok-e végre csatlakozni. Úgyhogy én meg megmondtam a Gmailnek, hogy ez bizony spam. Aztán csináljon vele amit akar.

Így, hogy egy termön már túl vagyok, kicsit jobb rálátásom van arra, hogyan is működnek Cambridge-ben a dolgok matek-téren. Legalábbis ami a Part III-t illeti. Itt egészen szimpatikus – bár szerintem egy átlag magyar egyetemista életét megnehezítő – rendszer, hogy egyelőre semmi kötelezettség nincs a tárgyakra nézve, elég csak májusban, a vizsgák előtt eldönteni, hogy melyik tárgyakat is szeretnénk elvégezni. Addig arra jár be az ember, amire szeretne, és akkor „adja le” a tárgyat, amikor szeretné. Én például 7 órára jártam be az elején, ami a végére 5-re fogyatkozott. Egyébként a szak elvégzéséhez, legalábbis egy (versenyképes) distinction eléréséhez 17-19 unitot kell teljesíteni, ahol egy tárgyból vizsgát tenni 2-3 unitot ér, attól függően, hogy heti hány óra volt az előadás. Ezenkívül egy esszé (kb 20-30 oldalas, tehát a BSc-szakdolgozattal összemérhető terjedelemben) megírásával 3 unitot lehet kiváltani. A vizsgák évvégén, egy másfél hetes intervallumban bonyolódnak le, ezek 2-3 órás írásbeli dolgozatok, délelőtt vagy délután, tehát egy nap legfeljebb két tárgyból ír az ember. Ezekre elvileg az előadások anyagát kell tudni, az esetleges megoldandó feladatokat is lényegében rutinból kéne megoldani, mint az eltén a beugró feladatokat (itt persze nem a Halász, Michaletszky vagy Szűcs-féle beugrókat kell érteni). Az ehhez szükséges rutin megszerzését segítendő, az előadók a harmadév során 2-3 example sheetet is kiadnak. Némely esetben ezek megoldását is beadhatjuk, de alapvetően az example classokon (melyek mennyisége az example sheetek számához hasonló) beszéljük meg őket.

Megint elég sokáig nem írtam ide, sőt már múlthét hétfőn hazajöttem Cambridge-ből. Ettől függetlenül néhány dolgot még azóta le akartam írni, úgyhogy ez egy kicsit utólagos élménybeszámoló (de nem annyira utólagos, mint az interrailről szóló lesz, ha azt valaha is befejezem.. :) ).

Valamikor a nagy IMF-visszahívás előtt nem sokkal (nem összekeverendő az eheti kvázi-IMF-elküldéssel), szóval talán egy fél nappal előtte vacsoráztunk épp egy Jonathan nevű sráccal (meg még többekkel), és eközben persze beszélget is az ember, ahogy illik. Minthogy őt akkor ismertük meg, egészen nem meglepő módon jutottunk el oda, hogy megkérdezte Jankótól, hogy honnan van. Jankó persze megmondta, hogy Magyarországról, ami még mindig nem nagyon meglepő, viszont Jonathan erre azt reagálta, hogy „sejtettem” (a megfelelő anyanyelvén persze), ami azért nem a jogosan elvárható reakció, el is kerekedtek a szemeim. De ő folytatta, hogy szerinte halványan magyar akcentusa van Jankónak, úgyhogy az állam is leesett. Ha német, olasz, francia vagy orosz akcentusról lenne szó, semmi meglepőt nem találnék benne, de honnan tudja egy angol diák, hogy milyen az a magyar akcentus? Cambridge-ben a többezer hallgató között félszázan ha vagyunk, máshol meg gondolom még ritkábban. Valahogy a felháborodásom ott is kikéredzkedett belőlem, úgyhogy megtudtam, hogy neki sikerült mégis kifogni egyet viszonylag közelebbi barátjának, és ezek szerint rajta tanulmányozta a magyar hangképzés hatásait. Viszont amikor megtudta, hogy én is magyar vagyok, egy kicsit elbizonytalanodott, mert úgy érezte, hogy tök más akcentusom van, mint Jankónak, ami nem olyan, mint a magyar, hanem valami furcsa „slightly American..-ish”. Kérdezte is, hogy mennyire vannak Magyarországon különféle akcentusok.. amit persze magyarul nyelvjárásnak hívunk. Mondtuk, hogy a városlakók között nem igazán van, az inkább falvakra jellemző. De pláne nincs az a tipikus angol játék, amikor a másik kiejtéséből próbáljuk meg megállapítani, hogy ő hova is valósi.

Jelenleg 365 forintot ér egy font. Igen csábítónak tűnik átváltani az ösztöndíjamat forintra: 1000 font ma körülbelül 50000 forinttal ér többet, mint szeptember elején. Nem tagadom, el is gondolkoztam ezen a lehetőségen, egy kis haszonra tenni szert az árfolyamváltozáson, majd ha újra erős a forint, visszaváltom. De itt meg is állt a gondolatmenetem, mert rájöttem, itt most semmi nem garantálja, hogy a forint újra erős lesz. (És mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy csak azért nem írtam le ezt már októberben 340-es fontnál, mert nem jutott eszembe..) Nem arról van szó, hogy egy kis tőzsdei pánik miatt egy hétre megrogyott a forint, hanem konstans mélyrepülés tart már több mint két hónapja, elég nyilvánvaló gazdaságpolitikai okok miatt, és nem úgy tűnik, mintha itt (pontosabban ott) bárki is orvosolni igyekezne a problémát. Például egy normális költségvetés összerakásával.

Van annak valami bája, amikor az ember viszonylag rugalmas munkaidőben teszi a dolgát, ezen kívül viszont úgy osztja be az idejét és pénzét, ahogy akarja. Túl azon persze, hogy nem mindig érzem magam eléggé motiváltnak a tanulásra, vagy legalábbis szerintem kevesebbet tanulok, mint kéne. Mindenesetre arra sikerült rávennem magam, hogy elmenjek cipőt venni, vettem egyből kettőt is, 47 fontért: egy normált az előző szakadt helyett, és egy sportcipőt értelemszerű céllal. Ezzel egyéni csúcsot döntöttem cipőbirtoklásban, immáron három párral is rendelkezem (meg nem erősített információk szerint van egy pár csizmám és egy pár szandálom is, de ezeket elhanyagoljuk), plusz esetleg félnek beszámítva az egyéves korához képest meglepően szétszakadt régi cipőmet. A harmadik a fekete ünneplőcipőm, amit sikeresen otthon hagytam (nem mintha befért volna a bőröndömbe), úgyhogy formalokra öltönyben, talárban és barna cipőben járok. De vicc az egész maskarabál, úgyhogy nem zavartatom magam emiatt.

Elég régen írtam legutóbb, ennek leginkább az az oka, hogy leterhel az egyetem, a szabadidőmet meg szeretem hülyeségekkel elszúrni. Pont ma vagyunk túl a 8 hetes term felén, és ahogy illik, már a normális menetrendben zajlanak a dolgaim. Van már bankkártyám és telefonom, és drasztikusan lecsökkent az ismeretlen teendők mennyisége. Cambridge-ről első benyomásaim egyike volt, hogy soha nem látott mennyiségben találkozom mókusokkal és döglött galambokkal. Az előbbiből naponta többet is látok, utóbbiból az első másfél hét alatt hármat.. azóta viszont egyet sem. Lehet, hogy akkor volt a szezonja. Szóval megszoktam már a mókusokat is, és az sem jut eszembe minden étkezéskor, hogy egy több mint 400 éves teremben vagyok.

Alig néhány órával több, mint egy hete, hogy megérkeztem Cambridge-be. Mint ahogy az gondolom minden nagyobb költözködésnél igaz, unatkozásra nem igazán jutott időm. Pláne, hogy az alapvető letelepedéshez szükséges dolgok intézése mellett mindenféle random programokat is szerveztek nekünk. Ezt az egészet Fresher's Weeknek hívják, és az a lényege, hogy az ilyen gólyák, mint én összeismerkedjenek egymással, hogy ne egyedül bolyongjanak a sok idegen ember között. A gólyahétnek viszont mával vége, szóval a továbbiakban kicsit kiegyensúlyozottabb napok várhatóak. Azért gyorsan összefoglalom, hogy mi történt eddig.

Annak, hogy külföldre megyek, van néhány negatív következménye is. Ezek közül az egyik, hogy nem tudom folytatni a szakkörömet. Ezt a szakkört három éve kezdtem tartani, miután kikerültem a gimiből. Saját példámon tapasztaltam, hogy a programozóversenyek színvonala, és a diákok algoritmuselméleti felkészítése (nemzetközi szinten) igencsak hagy kívánnivalót maga után. Nagyvonalakban ez motivált benne. Az alábbiakban kicsit részletesebben belemegyek ennek az egésznek a történeti hátterébe, az elmúlt három évem kapcsolódó fejezeteibe.

Hát újra eljött a szeptember, és én tizenöt éve először nem kezdtem neki mindenféle tanulmányaimnak. Azazhogy nem úgy, csak úgy másképp. Szóval az eltén van bőven érdekes tárgy, ki is néztem magamnak, hogy mire fogok én talán beülni, nehogy már unatkozzak :P Aztán ahogy az első hét telt, egyre kevesebb órát látogattam. De persze nem azért, mert untam negyvenedszerre is eljátszani a "–neked nem külföldön kéne lenned? –csak októberben kezdődik a tanév.." párbeszédet, pedig tényleg mindenki megkérdezte, aki kicsit is hallott róla. Tanárok, évfolyamtársak, felsőbbévesek, alsóbbévesek.. Akkor már sokkal inkább azért, mert hétfő-kedd-szerdára rakták az érdekes tárgyak nagy részét. Meg egyéb dolgok is közbejöttek, például egy nátha. Ja és magántanítok is, amit nem néztem volna ki magamból korábban.

Sokan megírták már előttem is, bár kicsit az az érzésem, hogy nem elegen. Ezt mindenesetre csak úgy magamnak referenciaként gyűjtöm össze.

Az egész úgy kezdődött, hogy pénteken derült égből villámcsapásként Lázár János bejelentette, hogy a devizahitelesek a rögzített árfolyamon előtörleszthetnék a hiteleiket, mindezt úgy értve, hogy – ellentétben azzal az árfolyamrögzítéssel, amikor korlátozzák a havi befizetendő összeget, cserébe viszont tovább tart a törlesztés és plusz kamat is rájön – a devizában aktuális tartozást egyenlíthetnék ki olcsóbb árfolyamon, ha egy összegben fizetnek. Mintha nem is 226 lenne a frank, hanem 180, az ebből adódó veszteséget meg természetesen a bankokra hárítanák. Ahogy arra számítani is lehetett, a tőzsde egyből zuhanni kezdett (a negatív nemzetközi hangulat hatásainál jóval erőteljesebben), az OTP 15% mínuszból korrigált vissza 11%-ra, és a forint is esett, lett az a 226-os frank 232-es is. Már épp ideje volt, a nemzeti forintbedöntés mintha az utóbbi hónapokban kiment volna a divatból.

Ma meginterjúvolt minket Csanna az IMC-ről, ez jó apropónak tűnik, hogy bepótoljam a hiányosságokat a naplóban. Laci egyébként egy órát késett, engem pedig megbüntettek, mert fizetős helyre parkoltam, de ez a poszt most nem az interjúról szól.

Nem nagyon vágytam az idei IMC-re. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy jönni akarok. Nem megy már nekem a matekversenyzés, nem vagyok motivált, nem szánom rá a készülési időt, így pedig azt a hetet is kicsit sajnálom rá, ami maga a verseny. Ráadásul az elmúlt két évben csak második díjat sikerült szerezni, holott az első is elvárható lenne, sőt nem is volt elérhetetlen távolságban. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek, de praktikusan semmit nem készülök rá, és ettől nem is lesz lelkiismeret-furdalásom (az előző években valamennyit azért készültem, de többet akartam). Odamegyek nyaralni, oszt jól van.

Az egy hónapnyi nyaralás után igyekeztem ismét visszazökkenni a matekozásba, úgyhogy miután múlt vasárnap (21-e) este 11-kor megérkeztem az interrailről, hétfőn reggel el is látogattam a Turán 100. születésnapja alkalmából rendezett konferenciára. Még épp odaértem, mielőtt Pálinkás elkezdte megnyitó beszédét.. hát az elég szörnyű volt. Bár meg kell hagyni, angolul elég jól beszél. Meglepetésemre az ATV stábja is levideózta őt, meg az első előadást is, sőt interjút készítettek többekkel. Aztán hogy ebből valami adásba került-e, azt nem tudom, az aznapi híradóban nem szerepel, mélyebbre meg nem igazán akartam túrni az archívumában.

Az előző posztomhoz kiegészítésként egy példával illusztrálnám a markáns különbséget a magyar olimpiai válogatóverseny és a nemzetközi programozóversenyek színvonala között. Ahogy azt már ott is leírtam, a legnagyobb problémám a hazai hozzáállással az, hogy a kreatív problémamegoldást nem teszteli: gondolkodni csak minimálisan kell, eredeti ötletet igénylő feladat pedig lényegében nem fordul elő. Ehelyett azt teszteli, hogy a rutin algoritmusokat felismeri-e, és le tudja-e programozni a diák, ha azok praktikusan nincsenek álcázva.

Lassan két hete, hogy véget ért Gdyniában az idei CEOI. A magyar csapat teljesítménye átlagosnak mondható, két szakkörös diákom, Zoli és Gellért 20-21. helyezést, és ezzel bronzérmet szerzett. Ennek apropóján korábban is úgy terveztem, hogy írok egy posztot az programozóversenyekről, de Gellért adott még egy lökést ez irányba, amikor tegnapelőtt megköszönte a segítségemet. Nem is azzal, hogy megköszönte, hanem azzal, amit megköszönt: Kifejezetten arra gondolt, amikor azt tanácsoltam neki, hogy úgy tekintsen az olimpiai feladatokra, mintha azok matekfeladatok lennének. Azt mondta, hogy enélkül esélye nem lett volna az éremre.

Az utóbbi időben nem nagyon írtam posztot. Ennek leginkább az az oka, hogy említésre méltó esemény nem nagyon történt velem, illetve a matematika és köztem. (Hű de hülyén hangzik ez :P ) Arról meg nem akarok minden nap beszámolni, hogy melyik tételeket nézegettem, milyen feladatokon gondolkoztam, részint mert időpazarlás, részint mert spam. Elég egy-egy áttekintő bejegyzés az ilyenekről.

Szóval az Egres-szemináriumon kívül mostanában leginkább gráfelmélet könyvet olvasgatok tanulgatásképpen. Egész pontosan a Bollobás-féle Modern graph theory extremális gráfelméletről szóló fejezetét olvastam el a héten, ismerkedem a regularitási lemmával. Bevallom, eddig azt hittem, hogy Szemerédinek a számtani sorozatokról szóló tétele a regularitási lemma, és valahogy azt lehet alkalmazni mindenfelé a gráfelméletben. Csak most derült ki számomra, hogy ez a lemma tényleg csak egy lemma, ami tisztán gráfelméleti, és az említett tétel bizonyításában volt fontos szerepe. Hát elsőre kicsit meredek volt: már maga az állítás is összetettebb volt, mint amihez kombinatorikában szokva vagyok. De úgy általában az extremális gráfelmélet művelése sem tisztult még le teljesen előttem.. főleg a becsülgetős része. Nyilván nem jegyzik meg a matematikusok az összes alsó-fölső becslés nagyságrendjét, a konstansok értékét, meg minden egyebet (gondolom én..), de valamennyire azért mégis csak képben kell lenni. No de biztos itt is sokat számít a tapasztalat. Viszont azt nem ártana gyűjtögetnem, ha ebből fogok phd-zni.

Nekikezdtem a záróvizsga utáni örömmatekozásnak, vagyis amikor olyan matekot tanulok, amit én szeretnék (érthető módon statisztikát pl. nagyon ritkán). Ennek egyik első lépéseként hétfőn elmentem egy Egres-szemináriumra, amelynek témája Kamiyama azon kérdése volt, amelyet Frank amúgy is említett már nekem, merthogy kapcsolódik a szakdolgozatomhoz: egy irányított gráfban adott költségfüggvény mellett legalább hány élt kell törölni, hogy a minimális r-fenyő (ez a Frank-féle magyarítása az arborescence szónak, azaz r-ből gyökereztetett fát jelent) költsége nőjön. Vagyis a minimális költségű fenyők egy minimális élfedését keressük.

Egyik rossz tulajdonságom, hogy fel tudom bosszantani magam a politikán. Alapvetően vannak ellenérzéseim a politikai véleményem nyilvános hangoztatásával kapcsolatban, facebookon is egészen sokáig meg tudtam állni, hogy ne politizáljak. Aztán amikor a fidesz nekilátott az alkotmánybíróság leépítésének, mintegy nyilvánosan is elismerve, hogy őt a demokrácia cseppet sem érdekli, nem bírtam tovább. Ehhez a bloghoz kicsit másképp állok: mivel alapvetően naplónak készül, alacsonyabb a politikai ingerküszöböm. És hát az előbbi esetnél durvábbat nehéz elképzelni.. talán a földrajzinév-bizottság kicsinálása vetekszik még vele.