Annak, hogy külföldre megyek, van néhány negatív következménye is. Ezek közül az egyik, hogy nem tudom folytatni a szakkörömet. Ezt a szakkört három éve kezdtem tartani, miután kikerültem a gimiből. Saját példámon tapasztaltam, hogy a programozóversenyek színvonala, és a diákok algoritmuselméleti felkészítése (nemzetközi szinten) igencsak hagy kívánnivalót maga után. Nagyvonalakban ez motivált benne. Az alábbiakban kicsit részletesebben belemegyek ennek az egésznek a történeti hátterébe, az elmúlt három évem kapcsolódó fejezeteibe.
Tizenkettedikesen nem jutottam ki az informatikai diákolimpiára, de nem is egyszerűen erről van szó, hanem hogy hogyan nem. A válogatóverseny összesen 13 feladatból állt, ahogy az lényegében most is szokott, ezek közül az egyik konkrétan rossz volt, és több másiknak is hibás volt a szövege, néhol a megoldások tesztelését rontották el. Algoritmikus szinten, azaz elméletileg mind a 12 jó feladatot megoldottam, tehát hatékony és helyes eljárást találtam ki, viszont néhányat elkódoltam. Végső soron a kiesésemet egy karakter elírása okozta, amellyel 40 pontot buktam a kilences feladaton. Vesztemre a példabemenetre véletlenül jót írt ki a programom, úgyhogy nem teszteltem, hanem inkább a 10-es feladaton gondolkodtam. Ez volt az a példa, amit négyen ötféleképp értelmeztünk, én a saját értelmezésemet próbáltam megoldani, de mivel az nem ment, közben a biztonság kedvéért annak egy egyszerűsített verzióját lekódoltam, majd tovább próbálkoztam a szerintem helyes probléma támadásával. Mint kiderült, ők az én egyszerűsített verziómra gondoltak, és szerencsémre azt nem írtam át, így arra legalább megkaptam a pontot. A teszteletlen másik feladaton viszont annyit buktam, amennyitől végül kiszorultam a csapatból: Az (egyébként rutin)feladatok nem szórták meg annyira a mezőnyt (az első 5 versenyző 60 ponton belül volt az 550-ből), hogy egy ilyen baki beleférjen. A legviccesebb, hogy az első helyezett volt legkevésbé való a csapatba (persze jó volt ő is, bronzérmet is kapott az olimpián, de a mezőny erősebb volt nála).
Itt tehát egyértelműen az én programozási rutintalanságom találkozott a feladatkitűzők gondatlanságával, valamint a válogatóverseny alkalmatlanságával a jó problémamegoldók kiválasztására. Ez utóbbiról egyébként írtam egy sértett emailt is az illetőknek, megnevezve azt a két diákot, akik – az én szubjektív véleményem szerint, velem együtt – képesek voltak egy közepes nehézségű olimpiai feladat megoldására. Az IOI engem igazolt (illetve saját esetemben talán a későbbi ACM-versenyek). Három tanulságot vontam hát le az esetből:
- Valakinek át kell nézni a feladatokat mielőtt kitűzésre kerülnek
- Meg kell emelni a válogatóverseny színvonalát
- Nem elég a feladatokat megoldani, azok leprogramozását is gyakorolni kell
Az első pont teljesítéséhez nem kell sok minden, csak egy kis időt rászánni. Mondjuk ez az időm nem mindig volt meg, a Nemes Tihamér verseny feladataira ritkán jutott, a múlt tanévben pl. egyáltalán nem. A válogatóversenyre viszont mindhárom évben szántam valamennyit, így azokon az utóbbi években nem volt lényeges hiba. A második pont jóval összetettebb, két oldalról kell hozzáfogni, mert mit sem ér nehezebb feladatokat kitűzni – egyébként egyelőre egy kitűzött feladatnál tartok –, ha nem tudják a diákok megoldani. Márpedig a CEOI-válogatóversenyen nem szokott felmerülni az a probléma, hogy mindenki megold mindent. Tehát ezzel párhuzamosan valahogy el kéne juttatni az alapvető ismereteket a diákokhoz, és lehetőleg nem úgy, mint hozzám, ti. hogy csak a válogatóversenyt megelőző felkészítésen találkozunk azokkal először. Pár éve gbencéék próbálkoztak egy online kiértékelős felkészítéssel, havonta adtak egy feladatot, de – és akkor itt el is érkeztünk a harmadik ponthoz, ugyanis – ehhez a gyakorlási lehetőséghez én lusta voltam: nem bírtam rávenni magam a kódolásra. És hát én magamból indulok ki, arra jutottam, hogy az egyetlen megoldás, hogy szakkört kell tartani, ahol úgysem lehet mást csinálni.
Eleinte elég sokaknak kellett magyaráznom, hogy én nem klasszikus értelemben vett programozószakkört tartok. Nem tanítok meg senkit arra, hogy kell "Hello World!"-öt írni, aki hozzám jár, az már le tud kódolni bármilyen jóldefiniált algoritmust. Programozási stílust esetleg magyarázok, hogy ne 30, hanem 6 sor legyen egy mélységi keresés, de azért alapvetően algoritmuselméletet és feladatmegoldást. Ezért is én szoktam összeválogatni, meghívni az embereket, nem pedig kiplakátolni egy reklámot, hogy jöjjenek. Kicsit rosszul is viselem, amikor önjelölt pr-emberek szereznek nekem diákokat. Eredetileg úgy terveztem, hogy én csak feladatokat adok fel leprogramozni, az elméleti anyagot meg maguktól megtanulják, de hamar rájöttem, hogy ez nem megy. Így végül néha feladatok voltak, néha pedig elmélet, de ott is helyben leprogramoztattam a tanult algoritmusokat. Helyszínnek a Fazekas tűnt megfelelőnek, ott ismertem a tanárokat és a rendszergazdákat is, támogatták az ötletemet. Talán csak P, a számtechtanár volt féltékeny rám, hogy átcsábítottam néhányakat az ő szakköréről.
Az első év végén kicsit szerencsétlenül alakultak a versenyek: Wazsi nem jutott ki az IOI-ra (a CEOI-n viszont bronzérmet szerzett), Miki pedig közvetlenül az olimpia előtt lebetegedett, nem tudott menni. Második évben a balti olimpián Attila ezüstérmet szerzett, és eredményeik alapján Ágostonnal bekerültek a CEOI csapatba. Oda viszont Attila a matek olimpia miatt nem mehetett, úgyhogy helyére Zoli került. Nekik nem sikerült érmet szerezniük, az IOI-n pedig folytatódott a pechsorozat: Attila épphogy (egy hellyel) maradt le az aranyról, Wazsi meg a bronzról. Idén a CEOI-n Gellért és Zoli is bronzot szerzett, az IOI viszont most sem sikerült igazán jól: Attila megint alig maradt le az aranyról, Zoli a bronzról, és Ágoston sem volt messze az ezüsttől.
Viszont Zoli korábban megnyerte az OKTV-t, aminek volt egy érdekes következménye: Graphisoft-díjat kaptam. Na ez mondjuk nem ment ilyen simán, minthogy nem vagyok tanár, sőt csak egy egyetemista, előtte jól kikérdeztek arról, hogy mégis mi ez a szakkör, amit tartok. Azt hiszem, a díjátadó volt az első, és eddig az egyetlen alkalom, hogy engem „tanár úr”-ként aposztrofáltak. Volt is bennem némi kellemetlen érzés, hogy egy informatikatanároknak járó díjat én kapok meg, pláne, hogy én válogattam össze a legjobb (pesti) diákokat magamnak (bár Zoli esetében ez leginkább egy véletlen beszélgetésen múlt). De ennyi erővel a legtöbb fazekasos tanár rosszul érezhetné magát, elvégre nekik is házhoz jönnek a legjobbak. Ékes példa erre P, aki egybehangzó vélemények szerint pocsék tanár, követhetetlenül tart órát, Zolin kívül nem találtam még diákot aki bírta, és ő is megkapta velem a díjat Zoliért. Márpedig Zoli a saját munkája, gyakorlása mellett tőlem kapta azt a tudást, ami versenyképessé tette. (Ez egyébként talán Miki és Wazsi kivételével a többiekre is lényegében igaz, még úgy is, hogy Attila már azelőtt kijutott a CEOI-ra, hogy én meghívtam volna.) És végül is amit én csinálok, azt senki más, pedig úgy érzem, hasznos lenne.
Viszont most megyek el, úgyhogy a szakkör egyelőre Attilára száll, bár a helyszín még bizonytalan. Az a baj, hogy a Fazekasnál jobb helyről nem tudok, márpedig ott egy kicsit problémás, pláne, hogy Attila a Veres Péterbe járt. Holnap lesz az első alkalom, remélhetőleg utána már többet fogunk tudni (igen, én vagyok a szervezésben a lelkesebb, de azért bízom a folytatásban amikor nem vagyok itt).
Ami még a fönti pontokat illeti, már a kezdetekkor is egyértelmű volt, hogy az a két ember nem elég ezeknek a versenyeknek a megszervezésére, ezért is ajánlottam fel a segítségemet. Jövőre itt lesz a CEOI, és úgy tűnik, ezt már ők sem szeretnék ketten csinálni, úgyhogy írtak néhányunknak emailt, hogy segítsünk. Remélem, nem én leszek az egyetlen, aki erre hajlandó lesz. Pláne, hogy én nem igazán tudok feladatot kitalálni, inkább a gyűjtögetéshez értek. Most jelentkeztem segíteni az ACM-válogató feladatainak összeállításában, ahhoz szerencsére nem is kell több. Merthogy azokkal sem voltam nagyon megelégedve: a feladatok fele kb csak gondolkodásmentes kódolós volt, aztán két egyszerű dinamikus, és esetleg három, ami vagy gondolkozósabb, vagy eszméletlenül gusztustalan, azaz kevesen vagy senki nem oldotta meg. Remélem ezen egyszerűbb lesz változtatni. Aztán majd meglátjuk, mennyi időm, lelkesedésem lesz ezekhez a továbbiakban.
