Bevallom, 30 repülőút és az első amerikai határátlépésem után úgy éreztem, sok izgalomban nem lesz részem a téli szünetet követő visszaút során. Azért ez nem teljesen jött be. És itt még nem arra gondolok, hogy kicsit későn értem a reptérre, mert ez igazából nem olyan meglepő. A meglepetések azzal kezdődtek, hogy csak egy beszállókártyát kaptam három helyett. Mondjuk átszállós repülésben nincs olyan nagy tapasztalatom, de legutóbb egyben megkaptam a jegyeket. Mondták, hogy majd Londonban kérjem a többit. Hát jó.
A repülő tök jó volt, vagy új, vagy felújított, és a helyzetünket mutató monitornak is új szoftvere volt, részletesebb, látványosabb és hatékonyabb térképpel. A sebesség meg magasság meg egyéb adatok pedig a képernyő alján egy sávban futottak, nem kellett miattuk megszakítani a térkép mutatását. Én persze ablak mellett ültem, tőlem balra pedig egy srác és egy lány utazott, szintén tanulni. Előbbi már 8 éves kora óta Amerikában élt, a fővárosba jár egyetemre, utóbbi viszont csak tanulni ment Londonba. Egészen kellemesen elbeszélgettünk. London fölött kicsit másfelé mentünk, úgyhogy kevésbé ismertem fel a dolgokat. A Wembley-t azért sikerült.
Heathrow-ra most már kész tervekkel érkeztem, nem csak jobb híján aludtam az 1-es terminálon. A két pulóver mondjuk a pesti időjárás miatt is indokolt volt, de ha nem lett volna, akkor is viszek takarónak valót. A 3-as terminálra érkeztem, és rutinosan indultam a buszokhoz, hogy átvigyenek. És akkor jött a következő meglepetés: a buszállomásnál találtam egy pianínót, ami sok nyelven invitált arra, hogy játszak rajta. Úgyhogy játszottam, egy olyan fél/egy órát. de nem akartam lekésni az utolsó buszt, úgyhogy egy idő után elindultam az 1-es terminálra. Ott lefekvés előtt még kicsit körbejártam a váróhelyiséget, a legtöbb bolt épp zárófélben volt. A Pret a Manger-ban épp láttam, ahogy az alkalmazott egy szemeteszsákba söpri bele a megmaradt szendvicseket. Azt hiszem kicsit megdöbbent képet vághattam, mert meglátott, és a kezembe nyomott egyet. Nem tudom, pontosan milyen volt, talán vegetáriánus, sajtos-paradicsomszószos, a csomagolásról számomra nem derült ki, de ízlett. :) Ami viszont kiderült, az kicsit érthetőbbé tette a szendvicskidobálást, ugyanis az az elvük, hogy csak aznap készült szendvicset árulnak.
Valamikor 11 és éjfél között (én épp Probabilistic Methodot olvasgattam) jött egy nő, és átterelt minket a kettes kapuhoz, felébresztve mindenkit aki már aludt. Én ezt nem teljesen értettem, merthogy múltkor nem kellett sehova sem mennünk. Ezen meg a nő lepődött meg, amikor szóvá tettem neki. No mindegy, átmentünk a 2-es kapuhoz (ez sem volt egyszerű, az odavezető ajtó ugyanis zárva volt), remek lábszag terjengett mindenfelé. De itt 2-3 között úgy döntöttem, hogy alszom. Azért sokáig nem sikerült, mert 5 után nem sokkal visszazavartak minket a váróba. Mit ne mondjak, múltkor kellemesebb volt. Legalább ezúttal nem fáztam. Még ott is próbálkoztam egy kis alvással, aztán fölkeltem, szereztem beszállókártyákat, átmentem az 5-ös terminálra, és felszálltam a repülőre.
Szerencsére ezúttal jutott az óceán fölé is ablak melletti hely, cserébe viszont a tévém nem működött az út második felében. Viszont sikerült aludni egy-két órát. Az óceán fölött többnyire felhős volt az ég, úgyhogy az nem volt nagyon izgalmas, utána viszont valami havas táj fölött repültünk, amiről (minthogy a tévém nem működött), nem tudtam, hogy Grönland-e, vagy Kanada. Azóta megnéztem, Labrador volt, ami Kanada északkeleti csücske, Új-Fundland fölött. Egyszer láttam egy utat, az minden bizonnyal a Trans-Labrador Highway volt, más út nem nagyon van arrafelé. De ezt leszámítva óriási, ember által érintetlen terület, befagyott tavak és folyók fölött repültünk. Fura érzés volt.
New Yorkban most nem 8 órásra terveztem a csatlakozást, hanem két és fél órásra, és ebből a határellenőrzésnél el is ment egy óra, úgyhogy máfél maradt felszállásig. A határőr egyébként jófej volt, persze a „hogy van a család otthon?” kérdést hivatalból föl kell tennie. Azon viszont kicsit fogta a fejét, amikor megkérdezte, mennyi pénz van nálam, és én azt válaszoltam, hogy kb 75 cent. Aztán mikor végeztem, szépen leadtam a csomagom, és mentem át a másik terminálra. Közben még próbáltam netezni is, de nem működött az a kapcsolat, amelyiket a múltkor használtam. Szerencsére ezúttal nem volt hosszú sor a biztonsági kapuknál, úgyhogy lazán eljutottam a repülőig.
Na az a repülő nem volt modern (szerintem nálam is öregebb volt), bár asszem az American Airlinestól ez normális. Megint ablak mellett ültem, mellém meg egy vicces fekete emberke ült. Az a közvetlen fajta. Valahogy röhögött a boron, hogy nem hiszi el, hogy ilyen gagyit adnak a repülőn, az egy kicsit fura volt, de amúgy nem volt vele baj, még beszélgettünk is kicsit. Azon a repülőn volt wifi is, de csak fizetős. Úgyhogy csak végiggondoltam és leírtam egy feladatmegoldást, még talán egy Hustle részt is megnéztem, aztán bámulgattam ki az ablakon. Ezúttal nem volt sötét, úgyhogy madártávlatból is megnézhettem a jellegzetesen szerkesztett városokat, az égtájak irányában futó utakkal. Meg a sziklás hegységet. Meg azok a barázdák.. és vörös az egész. Most ez a Grand Canyon? Vagy honnan kéne felismerni, hogy melyik az? Ha egyáltalán itt van. Mint kiderült, az első barázdás terület nem az volt. Ez viszont az, bár csak a legkeletibb csücske:
Végül beértünk Los Angelesbe. A repülőről nagyon halványan még a Hollywood-feliratot is látni lehetett. A reptérről lényegesen gyorsabban kijutottam, mint New Yorkban, kellemes dolog, hogy nincsen határ. Meglepő módon ott a csomagfelvétel a biztonsági részen kívül van, szóval praktikusan bárki besétálhat oda. De nem ez volt a baj, hanem hogy a csomagom nem érkezett meg. Mint azt a szemfüles olvasó észrevehette, New Yorkban másfél órája volt eljutni az egyik terminálról a másikra, márpedig az nem sok. Úgyhogy végül a két órával későbbi géppel jött (persze mire ez kiderült, addigra már csak egy óra volt hátra a leszállásig). Nem teljesen boldogan, de megvártam. Meg is jött, bár a zárat feltörték rajta (vagy csak véletlenül rácsaptak egy kalapáccsal négyszer), de elég furán tették. A cipzárnak csak az egyik felét szabadították ki, ráadásul azt, amelyikkel ki sem lehet nyitni a bőröndöt. Amit viszont fel nem tudok fogni, hogy miért nem próbálták előtte ki a 000 kombinációt, ami minden ilyennek az alap kódja (az enyémet ráadásul átállítani sem lehet). Na mindegy, ezek után már nyugodtan hazamehettem. Felszálltam a menetrend szerinti buszra, ami azért jó mert huszadannyiba kerül, mint a shuttle, cserébe gyorsabban hazajutottam vele. Egyébként van egy – számomra fura – szokás errefelé, hogy az ember megköszöni a sofőrnek a fuvart. Úgyhogy én is így tettem, és életem második 32 órás napján, annak vége előtt 3 órával végre megérkeztem.
