Minthogy nem voltak óráim (pontosabban csak az az egy, amit én tartottam), ez a tavasz viszonylag kellemesre sikerült. Vagy unalmasra, nézőpont kérdése. Mindenesetre tényleg nem nagyon csináltam semmit azon kívül, hogy időnként gondolkoztam az előző postban vázolt problémán. Megjegyzem a pontos eredmény nem jött ki, csak K2,3-ra, különben egy viszonylag közeli, de azért nem elég jó becslésünk van.
Aztán Benny hazament, és én már ezzel sem foglalkoztam, cserébe viszont mással igen. Még aznap helyből kölcsönkértem Ian kocsját, hogy aztán Lukasszal elmenjünk Pasadenába, megnézni a Caltechet. Lukas ugyanis épp egy konferencián volt látogatóban a USC-n (úgyhogy annak a kampuszán is sétálgattam valamicskét). Úgyhogy most már elmondhatom magamról, hogy vezettem automata sebváltós kocsit is, továbbá hogy vezettem Amerikában. Igazából kicsit tartottam tőle, de nem volt olyan vészes. Jó nagy dugó volt persze, meg meleg, de az, hogy nem két sáv széles az autópálya, hanem hat, nem nagyon számít. Illetve abban igen, hogy a jobbratartás nem igazán valósul meg, de csak egyszer lepett meg egy kocsi azzal, hogy ugyanabba a sávba váltott át mint én, csak épp a másik oldalról. Az útnak a tanulsága az volt, hogy nagy mennyiségben nem szeretem a salátát. A Caltech kampusza egyébként nagyon szép.
Az már a múlthéten volt, hogy a negyedévesek szerveztek egy búcsúbulit Humbertónak meg Shagniknak. Erre én csak véletlenül keveredtem oda, ugyanis squasholni terveztem Sammel, csak ő emiatt lemondta. Mindenesetre ott szeptember óta először sikerült összefutni magyar diákkal Los Angelesben, egész pontosan egy UCLA-n rezidenskedő orvossal. Ő az orvosoknak abból a fura fajtájából való, aki külföldről menne Pestre dolgozni. Bár inkább csak tanulni.
Egyébként az elmúlt 10 napot kb mással sem töltöttem, mint hogy mindenfelé mászkáltam, évvégi összeröffenések, búcsúzkodás mindenféle okokból (más megy nyaralni, valaki végzett, mi meg ugyebár úgy elmegyünk, hogy vissza sem jövünk). És mindeközben elkeseredetten kérdezgettem minden ismerőst, hogy van-e mérlege. Ugyanis a gépre elvileg 23 kilós csomagot vihetek fel, márpedig igencsak nemtriviális, hogy abba beleférek-e.
Illetve még egyvalamivel: felfedeztem magamnak az openstreetmapet, úgyhogy elég sok időt töltöttem Westwoodban sétálgatással, hogy feltérképezzem a környéket. Egyébként a közeli épületeket egész jól sikerült is, de ez inkább Westwood Village, mint a UCLA kampusza.
Most pedig itt ülök Heathrow-n, és várom, hogy kiírják a pesti gép indulási helyét. Az idáig vezető út szokás szerint izgalmas volt, főleg a Los Angelesi része. Mérleget végül sikerült Zachtől szereznem, de csak az utolsó pillanatban. Ők vittek ki a reptérre, és előtte még gyorsan lemértem a bőröndömet. 29 kiló. Mindezt úgy, hogy dugig van tömve a hátizsákom – vö. kézipoggyász –, a válltáskám (ami kevéssé „váll” mióta elszakadt a pántja) – az ún. „personal item”-em –, valamint van egy eléggé tele szatyrom – aminek elvileg egyáltalán nem szabadna léteznie az előbbieken felül. És hat kilónyi cuccot nem tudok csakúgy otthagyni, pláne nem gyorsan. Ja, mert még nem is említettem, hogy késésben voltunk: elvileg Zach-ék délután 1-re érkeztek hozzám, a repülőm 15:35-kor indult. Namost mindenféle kavarnak köszönhetően ez az 1 végül majdnem fél kettő lett, elindulni kb háromnegyedkor tudtunk, a reptérre pedig 14:10 után értünk, a checkin meg elvileg 14:20-kor zárt erre a gépre.
De sikerült odaérni, remélem a csomagom is felért a gépre, kifizettem rá a 60 dollár pótdíjat, aztán irány a biztonsági zóna. Ott meg valami vágószerszámot véltek látni a válltáskámban, úgyhogy kipakolták belőle a kioptimalizáltan berakott könyveimet (tíz percig tartott utána visszaraknom). De innentől már nem volt gond, még a gép személyzete is késett, úgyhogy végül vagy félórával később szálltunk fel, mint kellett volna. Az út tűrhető volt, már amennyire tűrhetőnek nevezhető egy éjszaka, ami a biológiai órám szerint este 7-től éjfélig tart. Azért remélem, több izgalomban nem lesz részem.
Most épp nincs netem (Heathrow csak 45 perc ingyennetet ad – ami egyébként 45-tel több, mint eddig), úgyhogy ezt a posztot is visszadatálom, mégpedig a következő időpontra: 2013.06.21. 05:19 PDT.
PS. Hát lett több izgalom: A csomagom Ferihegyre már nem érkezett meg (akkoriban épp Londonban volt). Hogy miért nem, arra két tippem van: vagy azért, mert csak a túlsúlyos csomagot újra fel kellett volna vennem Heathrow-n, vagy azért, mert már a Los Angelesből érkező gépemen sem volt rajta. Kicsit ez utóbbira hajlom, mivel egyrészt utána ingyen kiszállították, másrészt amikor megjött, volt benne egy cetli, hogy Amerikában kibontották a biztonságiak. Márpedig ha eleve késésben voltam, ráadásul ki is pakolják kicsit, úgy nehéz elérni a gépet.
Szóval elballagtam a recepcióra, hogy nem jött meg a bőrönd, mire mondták, hogy holnap reggel nyolctól hívhatnak, hogy mikorra szállítják ki. Nagyszerű lesz – gondoltam –, hogy egy fárasztó út után kelhetek fel hajnalban ezért, ráadásul úgy, hogy a szervezetem magától vagy 10 órával később kelne fel. Be is állítottam az ébresztőt nyolcra, hogy legalább ébren legyek mire szólnak. Másnap 7:20-kor hívtak (és ébresztettek) fel.
ezt a posztot július 8-án töltöttem fel
